• Csanády László

Wenn ihr wollt, ist es kein Märchen...

Max Nordau: Die konventionelle Lügen der Kulturmenschheit[1]

Mene, Tekel, Upharsin


Theodor Herzl (תאודור הרצל), a cionizmus atyja kezdi így fő művét, az Ősújországot, 1902-ben, mintegy folytatásaképpen az 1886-os Der Judenstaat[2]című könyvének. Herzl, a cionizmusnak nevezett mozgalom alapítója, amelynek alaptétele, leegyszerűsítve, hogy szükséges és realista és létjogosult elvárás egy zsidó állam létrehozása, ami minden zsidó oltalmazó otthona lehet, hiszen idestova kétezer éve élnek szétszóratásban.

Ennek alapjait rakta le Herzl, aki Budapesten született, a mai Herzl téren, a Dohány utcai Zsinagóga mellett, 1862 május 2-án.


Hogy miért pont ekkor jött létre a cionizmus, milyen összefüggései vannak az emancipációval, a politikian túl milyen vallási ellenállásba ütközött, nem témája rövid dolgozatomnak. Tény azonban, hogy amikor 1948. május 14-én, az ENSz-határozat megszületése után, David Ben Gurion kikiáltja Izrael államát, Herzl arcképe van mögötte, jelezve, ennek a folyamatnak a csúcspontja ez a pillanat.

Theodor Herzl életéről, munkásságáról, jelentőségéről sokan, sokféleképpen írtak. Viszont, árnyékában élt, él Max Nordau, Herzl barátja, társa, orvosa. Aki, Herzl szülőházától két saroknyira született, 1849. július 2-án.

Édesapja rabbi volt, és vallásos nevelést kapott. Ami a mi szempontunkból most fontos, hogy 13 évvel született előbb Herzlnél, de így közös gyökereik, kultúrájuk volt, ami megalapozta jó viszonyukat, amikor egymásra találtak.

Dolgozatom fókuszában egyik, talán nem is fő műve (fő műveként az 1892-es Entartung című könyvét szokás emlegetni), hanem az 1893-ban napvilágot látott Die konventionelle Lügen der Kulturmenschheit műve.

Először próbálok egy kis korrajzot adni, ebben elhelyezve kettőjük kapcsolatát, majd Nordau életén keresztül eljutunk az említett művéig, különös tekintettel annak egyik fejezetére, majd megvizsgálni, milyen szerepet játszott ez a cionizmus alakulásában.


A Monarchia korát éljük, a XIX. század második felét. Túl a Szabadságharcokon, a magyar-osztrák viszony radikálisan konszolidálódik, 1867-ben megszületik a Kiegyezés, és a számunkra fontos zsidó emancipációs törvény, ami két rövid passzus[3], de annál nagyobb jelentőséggel bír. Joggal merül föl a kérdés azonban, ha ilyen pozitív változások zajlódnak hazánkban, és Európában, akkor miért, milyen létjogosultsága van a cionizmusnak, mi szerint igazán szabadon csak a saját országukban élhetnek szabadon.

Bár, ez a korszakot szokás “zsidó aranykornak” is nevezni, azért az orthodox irányzat nem teljesen tudott vele azonosulni. A nélkül, hogy ennek tárgyalásába bocsátkoznék, két okát meg kell említeni. Az egyik egy vallási ellentét, amibe ütközött a cionizmus. Mégpedig abba, hogy az az Örökváros, Jeruzsálem visszaszerzése, és a harmadik Szentély fölépítése jele lesz a messiási kor elérkeztének, és nem helyes, ha ebbe a folyamatba, az ember, mintegy kapkodva, türelmetlenül beleavatkozik.


A másik, egy jóval gyakorlatiasabb ok. Lehet, hogy elsőre furcsán hangzik, de a gettó fala nem csak elzárta a zsidókat a világtól, de védte is őket tőle. Amikor ezek a (képzelt) falak leomlottak az emancipáció kiteljesedésével, be kellett látniuk, hogy vagy asszimilálódnak, vagy pedig maradnak továbbra is a “gettóban”. Nem ehetik ugyanazt, nem dolgozhatnak szombaton, máskor vannak az ünnepeik, más naptár szabályozza az életüket.

Ágoston Pétert nem plagizálva, de a zsidók útja, kétfelé ágazik, vagy elindulnak az asszimiláció felé, vagy maradnak önmagukba zárt kisebbségként. És ekkor, hangsúlyoznám ismét, még az aranykort éltük, még a láthatáron sem az I. Világháborút követően bekövetkező diszkriminatív események.

Erre a paradoxonra adott (harmadik) választ a politikai cionizmus, amely a zsidóságnak ősúj hazát képzelt el, nem látta biztosítottnak az asszimilációmentes zsidó életet a keresztény országok adta keretek között.


Ha már a kort próbáljuk fölrajzolni, nem mehetünk el szó nélkül a Dreyfuss-ügy mellett, ami ketté osztotta előbb Franciaországot, majd Európát. Emilé Zola, az ügyben vállalt szerepe miatt volt kénytelen Angliába emigrálni.


Max Nordau[4]- avagy Nordau Miksa

Mint említettem, a Wesselényi utcában születik, tradicionális zsidó családban, pár sarokra Herzl leendő szülőházától. Orthodox elemi iskolák után orvosi tanulmányokat folytat Bécsben

Élete, ahogyan már utaltam is rá, Herzl árnyékában telt, amit ő egyáltalán nem bánt.

Nagyon szép, kicsit szentimentális, romantikus életrajzot írt róla a magyar újságíró, Révész Béla, a magyar, nyugatos újságíró. A Népszava munkatársa, a Tanácsköztársaságban az írói direktórium tagja volt, annak bukása után Bécsbe emigrált, 1922-ben tért haza. A Népszava szerkesztője lett, 1931-ben Baumgarten-díjat kapott. Adyval személyes barátságot ápol, és nem elhanyagolható tevékenységet fejt ki hagyatékának gondozásban, népszerűsítésében. Sokat írását az erdélyi Zsidó Jövő közölte, ami az erdélyi magyarajkú zsidóság központi sajtóorgánuma volt, igazodva a zsinagógai évhez.

1944-ben a Gestapo letartóztatta, és Auschwitz-ban hunyt el, 67-68 évesen.

“Írói feladatnak is a lehető legszebb, megírni a két szellem egymásba ölelkezését, amint évek során a talajtörés, ugarszántás legakadályosabb éveiben, példátlan összefogódzással, szinte a megszállottságnak felsőbb parancsával együtt dolgoznak, hogy megvalósítsák a kétezeréves álmot és hazát adjanak a zsidó népnek”

Révész tollából lehet a legalaposabban, picit romantikusan megismerni Nordau életét személyiségét.


Szerintem, nem csak az Entartung fontos műve, legalább annyira fontos, a 8 évvel előtte megjelent Die Konventionellen Lügen der Kulturmenschheit, aminek létezik magyar fordítása is[5], de az eredetiben azért más, talán szabatosabb a fogalmazás. Így, az idézeteket a német eredetiből veszem, természetesen, összevetve a magyar szöveggel.

Ebből a könyvből választottam ki az első fejezetet, Mene, Tekel, Upharsin címmel, ami összefoglalója a könyvnek, Nordau ezt bontja tovább, vizsgálva a társadalom különböző szegmenseit (vallás, állami struktúra, gazdaság, és házasság hazugságai).


Már a fejezet címe is beszédes, egy Tanach-i idézet, Dániel próféta könyvének 5. fejezetéből: מנא ,מנא, תקל, ופרסין.

A történet, amire Nordau utal, Bél-sar-uszur babiloni társrégens palotájának falára írta ezt a mondatot, egy test nélküli kézfej (Dán, 5,1).[6]Amit szoktak úgy is fordítani, a tekel szó jelentésére utalva, hogy megmérettettél, és könnyűnek találtattál. Ez Nordau társadalomkritikai összefoglalójának felütése. Azért is választottam ezt a fejezetet, mert ez a könyv bevezetése, összefoglalja a mondanivalóját, miben csalódott a társadalomban, miben vált őszintétlenné, és ezt fejtegeti a könyv többi fejezetében, lebontva a monarchikus társadalom szociológiai szegmenseire. Úgymint a vallás, a monarchikus államforma hazugásgai -ez a leghosszabb fejezet -, a politika hazugságai, a gazdasági berendezkedés hazugságai, a házasság hazugságai, és a “mindenféle kisebb hazugságok.

Az elemzendő fejezet is több alfejezetre tagolódik, mindegyik taglalja a később kibontatndó társadalomszerkezeti alegység problémáit, hazugágnak (önbecsapásnak?) nevezve őket.

Nem is változik a ez a hangvétel, Nordau mélyen pesszimista:

“Ich bin weit entfernt, nach dem Worte des römischen Dichters ein »Lobpreiser der Zeiten, die gewesen«, zu sein. Ich glaube nicht an ein goldenes Zeitalter in der Vergangenheit. Die Menschen haben ohne Zweifel immer gelitten; sie sind immer unzufrieden und unglücklich gewesen”[7]


Sorra veszi az országokat, Angliától Oroszországig, Norvágiától Olaszországig, mindenhol elégedetlenséget, szomorúságot lát. Oroszországban barbarizmus van, a hivatlanokok nem a népet szolgálják, hanem magukat, Angliában látszólagos csak a szilárdság, de a felszín alatt fenyegetően remeg a föld. Franciaországban a legjobb, legtöbb lehetőség, de tévúton indultak el, elfajzottak. Mindenhol ellentét a nép és kormánya között, mindehol viszály és elégedtlenkedés.

A társadalmi rétegek irtóznak a valóságtól, drasztikusan emelkedik az iszákosok és morfinisták száma, valamint az öngyilkosok száma. A legenyhébb menekülési forma Nordau szerint, amikor a társadalom tagjai mohó érdeklődéssel vetik rá magukat mindenre, amit az új tudományok tálalnak föl nekik. Ez mind-mind a valóságtól való menekülés útja, és Nordau egy nagy lépés tesz meg ebben az eszmefuttatásában, megállapítja, hogy ahogyan a társadalom egyes tagjai viselkednek, az leképezi a társadalom egészét, és ahogy alkoholba és öngyilkosságba menekülnke ez egyedek, úgy menekül a komplett társadalom is a világtól.


Ennek alátámasztásra, végigtekint az idő folyásán, leszögezve, hogy nem hisz az “aranykorban”, ami éppen jellemező kultúrtörténeti eszméje volt kora társadalmának főleg Franciaországban, a második ipari forradalom idején, a III. Francia köztársaság korszaka, egészen az I. Világháború kitöréséig.

Persze, mint minden kultúrtörténeti korszak definiálása, csak időben később történik, csak utalni szerettem volna arra, hogy Nordau éppen éli a „La Belle Époque”időszakát, és ennek közepén cáfolja, hogy létezhetne egyáltalán ilyen éra.

Szerinte, az ember képtelen optimizmusra, kódolva van benne a pesszimizmus[8], ezért sosem lesz, lehet aranykor sem, és elégedettség sem.

Mihelyt a nép kívánságai és tényleges viszonyai között a nívókülönbség túl nagy, kitör természetszerű szükséggel a forradalom.

Egy ideig a vallás töltötte be ezt a szerepet, de lassan veszíti el a gőzkiengedő szelep szerepét. De az emberiség vissza akarja szerezni a hit vigasztaló ideálját, ezért újjabb “forradalomba” kezd.

Párhuzamot von az antik Római Birodalomban eluralkodó halálvággyal, Madách olyan plasztikusan ír le a római színben, és jelene pesszimizmusa között, de talál egy lényeges különbséget. Amíg a római korban ez a halálvágy csak a “kulturemberekre” volt jellemző, addig ez a mostani, általános, növekszik, terjed és lassan mindent és mindekit elborít. Nordau szerint ez csak fokozatbeli, nem pedig lényegbeli különbség.

Nordau emberének világnézete természettudományi. A társadalom egyszerű evolúciós fejlődésnek tekinti az emberiség előrehaladását. Darwin elmélete ekkorra már bejárta a világot, és éppen elfogadott eszme volt.

Nordau ebben látja a kiábrándultság okát. A társadalom struktúrája egy olyan rendszer szerint működik, amit a szellem fénye már régen megmaradt, Elavult intézményeket tart fönn, “el kell néznie, hogy a társadalom papokat fizet”, és olyan világban kell élnie, amiben már képtelen hinni.

Nordau szerint ez minden feszültség és pesszimizmus eredője. Ez, ami ellentétet képez az individuum nézete, hite és mindennapi élete között, ami törvényszerűen pesszimizmusba és szkepticizmusba torkollik.


Azért választottam a könyv első fejezetét elemzésre, mert összefoglalja könyv további fejezeteit. Az egyes ember világképe és a társadalom struktúrális berendezkedése közötti ellentétből fakadó feszültséget boncolgatja tovább részleteiben, a vallás, a politika és a házasság intézményeinek hazugságaiban. Ami szerinte, radikális változáskat követel, és a társadalom szerkezetének előbb-utóbb igazodnia kell az ember igényeihez.

Ezt, természetesen, ha eltúlozva is, de Nordau nem látta rosszul. Európa kezdett lassan puskaporos hordóvá válni, ami a trónörökös elleni merényletben eszkalálódott 1914, június 28-án.

Nordau szerint viszont, nem ez a megoldás. Ebben a könyvében a társadalom jelen állapotáról ad átfogó képet, de ő nem a háborúban látja a megoldást. Ez azért is fontosabb műve szerintem, mert összefoglalja a meghasonlás területeit, okati, fölállítja a diagnózist.

Később adja meg rá a gyógymódot, a terápiát, a gyógyuláshoz vezető utat, és ez természetesen nem lesz más, mint a cionizmus eszméje.


Azért is érdemes foglalkozni Nordau munkássággával, mert tényleg Herzl árnyékában él, picit homályban, de szisztematikusabban gondolkodik, és hiszem, hogy Herzl életműve is Nordau-n keresztül érthető meg igazán, aki kulturtörténetileg jut el a cionizmus szükségességéhez, áttekintve a múltból eredő jelenlegi struktúrát, és megállapítja, hogy a társadalom lassan működésképtelenné válik, és valami lényeges újra, friss eszmére van szükség, ami képes kilendíteni a társadalmakat a jelenlegi megrekedt fejlődési állapotából.

[1]Die konventionellen Lügen der Kulturmenschheit, Leipzig, Bernhard Schlicke, 4th edition, 1884

[2]Der Judenstaat Jüdischer Verlag, Berlin, 8. Auflage 1920

[3]1. §. Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak.

2 § Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik.

[4]

[5]Nordau Miksa: Konvencionális Hazugságok modern kulturéletünkben, 1913, fordította: Doktor Sándor

[6]24.Ekkor ő előle küldetett egy kéznek a töve s ez az irás jegyeztetett föl. 25. Ez az irás pedig, a mely följegyeztetett: Mené-mené, tekél, úfarszin. 26. Ez a dolog megfejtése: Mené, megszám­lálta Isten királyságodat és befejezte; 27. tekél: megmé­rettél a mérlegen s hiányosnak találtattál; 28. perész: elszakasztatott a királyságod és odaadatott Médiának és Perzsiának. 29. Ekkor meghagyta Belsacczár s felöltötték Dániélre a bibort s aranyláncot a nyakára s kihirdették róla, hogy mint harmadik lesz uralkodó a királyságban. 30. Azon éjjel megöletett Bélsacczár, a kaldeus király.

[7]Die conventionellen Lügen der Kulturmenschheit, 1. fejezet, III. rész

[8]Der Pessimismus hat eine physiologische Begründung und ein gewisses Maß von Leiden ist durch die Beschaffenheit unseres Organismus bedingt

© 2020 Fehérvári Rabbik

  • Facebook Social Icon
  • Instagram
  • Twitter Social Icon