© 2023 by Le Cõuleur. Proudly created with Wix.com

  • Csanády László

Vázlat Székesfehérvár zsidóságáról - a kezdetektől a II. világháborúig

A cikk rövidebb, szerkesztett változata a Fejér Megyei Hírlap 2019. december 13-i számában jelent meg.


https://www.feol.hu/multidezo/fehervar-zsidosaganak-tortenete-a-kezdetektol-a-ii-vilaghaboruig-3442629/


 

Érdekesen él ez a része Városunk történelmének a köztudatban. Általánosan arról tudunk, hogy a XIX. század közepétől, egészen a Soáig kisebb-nagyobb zökkenőkkel virágzó közösség volt Székesfehérváron. Azonban, jóval régebbi, római kori adataink is vannak megyénkből. Székesfehérvárról csak a középkor második feléről rendelkezünk forrásokkal.

A magyar zsidók történelmével kapcsolatosan is sok elmélet forog a köztudatban, köztük például az egykori Rabbiképző egyik, egykori professzoráé, Kohn Sámuelé,[1] mi szerint a zsidók a honfoglaló magyarokkal együtt jöttek a Kárpát medencébe a Kazár királyságból, de ez azért nagyon ingatag lábakon áll, és a modern kutatások sem támasztják alá.


Ami biztos, és a vonatkozó oklevelek bizonyítják, hogy a középkorban is létezett zsidó közösség Városunkban. A középkorban, 1256-ban már biztosan éltek zsidók Fehérváron, hiszen ők (iudei albenses) kérték a fehérvári káptalant, hogy írják át számukra IV. Béla 1251. évi szabadságlevelét.[2]


Ezt követően I. Nagy Lajos regnálása alatt, az 1360-as években a zsidóknak el kell hagyniuk Magyarországot, ez a tiltás gyakorlatilag az összes zsidóra vonatkozott. Mintegy tíz esztendős periódusról van tudomásunk, amikor ismét találunk írásos és épített nyomait közösségeiknek Ekkor térnek vissza Budára, igaz új helyre. Skorka Renáta véleménye[3] szerint — akinek ezúton is köszönöm, hogy rendelkezésemre bocsátotta előadásának összefoglalóját — Fehérvárra is visszatértek, annál is inkább mivel 1396-ban egy Salamon nevű fehérvári zsidó (Salamon iudeus, hospes civitatis nostre Albensis) fordul Luxemburgi Zsigmond magyar királyhoz, hogy segítse őt és valamennyi Magyarországon élő zsidót abban, hogy a fehérvári káptalanban őrzött szabadságleveleikhez hozzáférjenek.[4]


Ekkor kerül valójában elő a fehérvári káptalanban őrzött, IV. Béla által 1251-ben kiadott, a fehérvári zsidók által 1256-ban átiratott, úgynevezett zsidó aranybulla.[5]


Az 1396-ban meglelt IV. Béla-féle kiváltságlevelet 1406-ban két, akkor Fehérváron élő zsidó, Budai Saul és Pesti Saul kérésére erősíti meg Zsigmond király[6] Skorka előadásában hangsúlyozta azt is, hogy a 15. század első évtizedéig a fehérvári zsidók képviselve a teljes magyarországi zsidó közösséget élen jártak a jogérvényesítésben. Ezt követően a budai zsidóké lett ez a vezető szerep. A magyar zsidó közösség virágkorát élte Mátyás uralkodása idején, majd a Török Hódoltság idején, színes sors jutott nekik, attól függően, hogy az ország melyik részébe szakadtak. A törökök kiűzése során az addig virágzó zsidó közösségek is áldozatul estek, vagy elmenekültek.


A XVIII. században elkezdődik a visszaáramlásuk, főleg Csehország és Németország területéről az úgynevezett askenázi zsidók. A II. József német-római császár, magyar és cseh király által kiadott türelmi rendelet (Toleranzpatent) 1781. október 25-én, amellyel – a felvilágosult abszolutizmusa szellemében – szabad vallásgyakorlást és hivatalviselést biztosított egyes felekezeteknek, és a több, mint 80 ezres hazai zsidó lakosság helyzetét is rendezte. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a 18 pontból álló pátens, és a belőle fakadó intézkedések nem vallásszabadságot teremtettek, hanem gyakorlati megfontolásból lebontotta azokat a korlátokat, melyek gátolták az uralkodó központosító törekvéseit. Jellemző II. József abszolutista gondolkodására, hogy ezen rendelkezését sem VI. Pius pápa személyes közben járására, sem a halálos ágyán nem volt hajlandó visszavonni. Székesfehérváron levéltári dokumentumokat legközelebb 1837-ből találunk, a város magisztrátus döntését,[7] ami lehetővé tette, hogy huzamosabb időt a városban tölthessenek – ez eddig tilos volt. Majd, amikor a jogszabályi változások[8] (1. § Mindazon zsidók, kik az Országban vagy kapcsolt Részekben születtek, valamint szinte azok is, kik az itteni lakásra törvényes úton engedelmet nyertek, ha ellenök erkölcsi magaviseletök tekintetéből bebizonyított alapos kifogás nincsen, az egész Országban és kapcsolt Részekben akárhol szabadon lakhatnak...) enyhültek, költözhettek vissza a városokba, így Székesfehérvárra is.


És itt érkezünk el Steinherz Jakab székesfehérvári rabbinkhoz, aki megírta a Székesfehérvári hitközség történetét. Először folytatásokban, a Magyar Zsidó Szemlében[9] jelent meg, majd 1895-ben könyvalakban is kiadták.[10] Lévén, hogy a hitközségi levéltár egy az egyben megsemmisült, gyakorlatilag Steinherz rabbi szubjektív kordokumentuma ez egyetlen, egységes forrásunk a korszakról. Néhány részére találunk egyéb levéltári forrásokat, de kénytelenek vagyunk az ő munkájára támaszkodni.


Steinherz 1899-től, 1921-es haláláig látta el Székesfehérvár zsidó hitéletének vezetését. Sok szép és sok viszontagságos megírt. Megírta a templomépítés szépségeit, anyagai nehézségeit, ugyanígy az 1867-es Kongresszus hatásait, ami a magyar zsidóság három részre szakadását eredményezte (ortodox irányzatra, neológ / kongresszusi irányzatra, és akik egyikhez sem szerettek volna tartozni, az úgynevezett status quo ante csoportra való szétválását/, ami Városunkban már a Kongresszust megelőző években bekövetkezett. Beiktatási beszédében programot adott, és ismertette haladó nézeteit:

„Át kell alakítani, megjavítani mai viszonyainkat, mert a hit szilárdsága gyöngül, a számító ész nem tartja ma már helyesnek az igazi vallásosságot, az unokák nem olyanok, mint voltak az apák. (…)

Nem nyers erővel, hanem a szellemmel, a meggyőzés fegyverével kívánok hatni. Kik követnek, remélhetik a vallás feléledését, melyet mindannyian óhajtunk”[11]

A Székesfehérvárra beköltöző zsidóság 1841-ben a tanács határozatának értelmében temetőhelyet kapott.[12] A neológ zsinagógát 1864-ben szeptember 22-én avatták, ünnepi beszédet többek a híres Löw Lipót rabbi mondott. A templom a Nemzeti Emlékhely tőszomszédságában helyezkedett el, a kor emancipálódó szokásainak megfelelően hasonlított a keresztény templomokhoz, a két tornyával, a középső hajós berendezkedésével.


A Piac téri ortodox zsinagóga 1870-ben, néhány évvel később készült el.


Az egyik „új” irányzathoz sem tartozni akaró zsidó csoport, az úgynevezett status quo ante irányzat képviselőinek száma nem volt jelentős városunkban.


Steinherz rabbi szívügyének tekintette az oktatás újraindítását,[13] helytörténeti munkájában elítélőleg nyilatkozik elődeiről, mi szerint az oktatás ügyét könnyen elengedték. Regnálása alatt nem csak az oktatás, hanem a hitélet is föllendült, élettel töltötte meg a zsinagógát, a hitközség szerves része volt Székesfehérvár életének. Híveivel együtt vészelte át az első világháborút. A mindennapos munkája mellett jutott ideje, városon kívüli zsidó ernyőszervezetek létrehozásában való közreműködésre, országosan meghatározó hitéleti tevékenység kifejtésre.[14] Eközben rendszeresen publikálta kutatási eredményeit.[15] [16]

Hosszas betegséget követő, 1921-es halála után jól működő hitközséget örökül. Egy jelentős rabbit szeretnék megemlíteni még, Hirshcler Pált,[17] aki a székesfehérvári izraelita hitközség főrabbija volt 1931-től 1944-ig. 1944 júniusában Auschwitzba deportálták, ahol hamarosan meghalt. Tudományos jelentősége neki sem elhanyagolható. Bibliakutató munkásságának legmaradandóbb értékű alkotása Eszter – Nahum című, 1930-ban megjelent könyve volt, melyben Eszter megiláját elemzi. Eszter kommentárja a doktori értekezése is volt egyben. Ez a disszertáció volt az egyetlen héber nyelven írott értekezés, amelyet nemcsak a Rabbiképzőn, hanem a Pázmány Péter Tudományegyetemen is elfogadtak bölcsészdoktori disszertációnak.[18]


Sajnos, mint a legtöbb városban, a II. világháború borzalmai véget vetettek a virágzó hitközségi működésnek. Nem csak Hirschler rabbi és édesanyja életének, hanem a gyakorlatilag elpusztították a teljes zsidó közösséget, a két zsinagógával együtt. Nekünk, Székesfehérváron élő, kései utódoknak jutott a feladat, hogy Hanukához közeledve, stílusosan mondhassuk el, megpróbáljuk a zsidó hitélet régi fényének ragyogást visszahozni városunkba.


[1] Kohn Sámuel (Baja, 1841. szept. 21. – Bp., 1920. márc. 11.): főrabbi, történész munkája: A zsidók története Magyarországon a legrégibb időktől a mohácsi vészig (Bp., 1884)

[2] Friss Ármin: Magyar-Zsidó Oklevéltár I. 1903. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, Budapest p 31

[3] Skorka Renáta, PhD – szintén a Városi Levéltár és Kutatóintézet és MTA-BTK munkatársa - „Az 1396-ban előkerült aranybulla" címmel tartott értekezése https://www.szekesfehervar.hu/tudomanyos-konferenciaval-emlekeztek-iv-bela-kiralyra-es-korara-szombaton-a-varoshazan

[4] Friss Ármin: Magyar-Zsidó Oklevéltár I. 1903. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, Budapest p 107.

[5] Friss Ármin: Magyar-Zsidó Oklevéltár I. 1903. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, Budapest p 108.

[6] Friss Ármin: Magyar-Zsidó Oklevéltár I. 1903. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, Budapest p 124.

[7] Székesfehérvár Városi Levéltár (SZVL) Székesfehérvár szabad királyi város tanácsülési jegyzőkönyv, (tan.jkv.) 1837. október 9. 1959. sz.

[8] 1840. évi XXIX. törvénycikk a zsidókról

[9] A Magyar-Zsidó Szemle, a magyarországi „haladó” („neológ” vagy „kongresszusi”) zsidóság legfontosabb tudományos és közéleti folyóirata, 1884-től 1948-ig jelent meg, változó gyakorisággal.

[10] A székesfehérvári zsidó története visszaköltözésöktől napjainkig 1840-1892. Írta Steinherz Jakab székesfehérvári főrabbi. Budapest, Athenaeum Társulat könyvnyomdája, 1895. 102. p.

[11] Egyenlőség, 1889. június 2. Két rabbi-beiktatás. 4-5. p.

[12] SZVL. tan. jkv. 1841. 2415 és 3097 sz. Ez a hitközség mai napig használatos temetője, az Óvoda utcában.

[13] Braun Mór: Visszapillantás a székesfehérvári izraelita elemi iskola múltjára. Értesítő a székesfehérvári izr. elemi iskolájáról, a vallásközség felügyelete alatt álló hitoktatásról az 1895-96 tanévben

[14] Steinherz Jakab: Utóhangok a komáromi napokhoz. Egyenlőség, 1897. szeptember 5. 7-8. p.

[15] Steinherz Jakab: Schiller mint bibliamagyarázó. IMIT Évkönyv, 1911. 219-234. p

[16] 1916-ban jelent meg az IMIT Évkönyvben a "Shakespeare és Lessing a zsidóságról" című dolgozata

[17] (Nagykanizsa, 1907. január 17. – Auschwitz, 1944.)

[18] Egy másolata elérhető az ELTE Asszírológia és hebraisztikai tanszék / MTA Judaisztikai Kutatóintézet könyvtárában.

  • Twitter Social Icon
  • Instagram
  • Facebook Social Icon