© 2023 by Le Cõuleur. Proudly created with Wix.com

  • Csanády László

Reé hetiszakasz, Mózes V. 11:26 - 16:17

Reé hetiszakasz 


Darvas István főrabbi kommentárja


“Lásd, áldást és átkot teszek ma elétek” (11:26). Mózes búcsúbeszédében eddig olyan alapvető törvényeket mondott/ismételt el Izrael gyermekeinek, mint az Örökkévaló szeretetének előírása, az istenfélelem parancsa, vagy a bálványimádás elutasítása. Olyan inspiráló beszédeket intézett népe felé, melyek hangsúlyozták az emberek kötelességeit Isten felé, illetve azon kötelességeiket, melyek megtartásával megfelelő életet élhetnek az Ország meghódítása után. Hetiszakaszunk elején Mose rábénu perspektívába helyezi az eddigi parancsokat, kijelentve, hogy a Tóra elfogadása vagy elutasítása voltaképpen nem más, mint áldás és átok közti választás.  


“Lásd, áldást és átkot teszek ma elétek” (11:26). Ráv Elijahu Schlesinger írja: sokan azt hiszik, hogy a tórai előírások végrehajátásának, a parancsok megtartásának csak az Eljövendő Világban (Olám hábá) lesznek következményei. Való igaz, mestereink is úgy tanítják: “micváknak nincs evilági jutalma”, mindazonáltal a fenti vers azt mondja, hogy az áldások, illetve az átkok már “ma” léteznek. Hogy van ez? A Tóra megtartása önmagában áldás, míg a “hefker”-lét (gazdátlan, ebben az esetben “korlátlan szabadságnak” fordítható) átok. A Tóra értő megtartásán alapuló élet arra készteti az embert, hogy körültekintő és tudatos legyen, nem kizárólag az Örökkévalóval szemben, hanem minden teremtménnyel való kapcsolatában.  


“Ne keményítsd meg szíved és ne zárd be kezed szűkölködő testvéred előtt. De nyisd meg kezedet neki és adj kölcsön neki” (15:7-8). A cedáká az egyik legjelentősebb tevőleges parancsolatunk. Bölcseink e micva kapcsán arra is választ kerestek, hogy végrehajtása előtt miért nem mondunk áldást? Szimha Bunim szerint azért, mert a mélyen vallásos emberek mindenbráhá elmondása előtt törekedtek, hogy igazi áhítattal mondják el az áldást. Ennek érdekében különböző előkészületeket tettek, leöntötték vízzel kezeiket, elmondtak szövegeket (“lesém jihud..”), stb.

Ezek az előkészületek a cedáká vonatkozásában nem lennének szerencsések, mert csak a rászoruló ember nehézségeit fokozná az időhúzás”. A mester részint viccből, részint teljes komolysággal fogalmazott válasza figyelmeztet: ha kérnek tőlünk, és módunk van adni, akkor különösebb dolgunk nincs végiggondolással vagy előkészületekkel, egyszerűen, áldás nélkül adni kell.


A Tóra szól a tized kötelességéről: “Termésedből, mindabból, ami földeden terem, minden évben gondosan vedd ki a tizedet” (14:24). A kötelességet úgy lehetett teljesíteni, ha az ember elvitte terményeit arra a helyre, ahol az “Örökkévaló lakoztatta nevét” (uo. 23.), vagyis a Szentélyhez. Azonban ennek lehetett gyakorlati nehézsége: “Ha azonban túl hosszú az út, s nem tudod elvinni, mert az a hely, amelyet Örökkévaló Istened neve számára kiválaszt, távol van tőled…” (uo. 24.). A Tóra közli a megoldást: “tedd pénzzé, s fogd a pénzt, és menj el arra a helyre” (uo. 25.), vagyis nem kellett mindent felcipelni, csak a pénzt. Az Alsih HáKádos ránézett a versre, és a “hely” kifejezés (héberül: Mákom) különösen megihlette, mert e kifejezés egyben Isten egyik kevésbé ismert neve is. Ezt mondta a mester: “nem tudod elvinni, mert az a hely…távol van tőled”. - A zsidók kötelesek teljes szívvel és örömmel végrehajtani Isten parancsait. Ha a “nem tudod elvinni” állapotban vannak, és a tórai micvák súlyos teherként nehezednek rájuk, az annak a jele, hogy eltávolodtak Istentől”. Ebből következően, ha fásultságot, kedvetlenséget érzünk, meg kell próbálnunk mihamarabb váltani, nem csak a helyesen végzendő szolgálatunk okán.


“Lásd, áldást és átkot teszek ma elétek” (11:26). Miért hangsúlyozza a Tóra, hogy “ma”? Ha az ember megmenekül valamilyen veszély elől, majd hálás köszönet mond ezért a Teremtőnek, utána visszatér addigi rutinjához és megfeledkezik Isten kedvességéről. A feledés lehetőségéről tudnunk kell, hogy isteni ajándék, hiszen enélkül kénytelenek lennénk elevenen emlékezni minden rettenetes élményünkre, csalódásainkra, fájdalmunkra. Az Örökkévaló kedvessége jeleként felhatalmazott a felejtés adományával, de ezt a hatalmat arra (is) használjuk, hogy elfelejtsük Őt. A vers “ma” kifejezése emlékeztet, hogy “mindig legyen ma”, azaz emlékezzünk folyamatosan az Isten által elénk helyezett – áldás és átok közti - választási lehetőség kötelességére. (Rabbi Sálom Eljasiv alapján)


“…könyörületet adjon neked, és könyörületében megsokasítson téged…” (13:18). Ennek kapcsán tanuljuk a Talmudban (Sábát 151b): “Rabban Gamliél mondta Rabbi nevében: azt tanítja a vers, hogy aki könyörületesen viselkedik a teremtményekkel, azzal könyörülettel viselkednek az égből”. Egy másik helyen (Bécá 32b) pedig ezt tanulhatjuk: “aki könyörületes a teremtményekkel, arról tudható, hogy Ábrahám leszármazottja, aki nem könyörületes, arról tudható, hogy nem”.

  • Twitter Social Icon
  • Instagram
  • Facebook Social Icon